Engedem, hogy a fény átjárja a szobát. Fenséges, lágy, még kissé kótyagos ez a világosság.
Várom, hogy kitöltse a szívem, és kiszorítsa a sötétséget.
A lelkemet is át kell, hogy járja, az agyamat, a szívemet. A testemben kell éreznem a virágzását.
Az elmúlt időben több buborék is kicsírázott bennem, majd kifakadt. Ám sikerült felfognom őket egy-egy papírzsebkendővel.
Születésnap = Világrajövetel egy olyan helyen, ahol kitudja, szívesen látnak-e... ha látnak. Ki tudja, te mennyit fogsz látni a világból. Egyet tudhatsz, de azt biztosra. Nem a te dolgod eldönteni a célt, amiért jöttél. A cél megtalál, és sodor, elvisz, neked a dolgod csupán annyi, hogy bőszen kapaszkodsz.
Láncreakció szavakból
Tudás. Hatalom.
Béke.
Gondosság. Élet. Állapot.
Fölemelkedés.
Bátorság. Hit. Akarat.
Fenség.
Győzelem. Lankadás.
Éberség.
Emberi gondolatok klubja
HA lehetne választani, hogy mi légy következő életedben: boríték vagy számológép, mi lenne a helyes válasz? Vajon létezne-e boríték, ha azt választanád? Mitől boríték a boríték? Vajon tudja magáról, hogy az? Vagy csak mások tartják borítéknak? HA én azt gondolom, hogy ember vagyok, akkor az is vagyok?
Lá-lá-lá-ló. Fa-lá-lá-dó. Vidám dallam, rádtaláló. Rád talált? Ó.
Történt egyszer, hogy meghaltam. Na de milyen csodás halál volt az! A szívdobogás elhallgatott, s úgy telepedett le a csend, mint amilyen könnyedséggel száll le fészkére a vörösbegy. A halál csodálatos volt. Amilyen csendes, olyan gyors. S egyszer csak halott lettem. S ennyi lett.
Eljött tehát 2013 éve. Nevetségesen profán módon indult, hogy szinte észre sem vettem, hogy átléptünk az új évbe. Semleges szilveszteri nap, s ugyanolyan semleges, hétköznapi szilveszter éjszaka. Otthon az ágyban, párnákkal a fejem alatt arra gondoltam, hogy milyen álmos vagyok. S a jobb oldalamra fordulva már húztam is a lóbőrt. Legalábbis addig, míg egy félpercnyi mocorgás után észre nem vettem, hogy én alszom egyedül. Ő csendben a hátán feküdve a plafont bámulta, és gondolkodni látszott. Tudtam, min, úgyhogy nem is várattam a megoldással.
"Miért nem mész át hozzájuk egy kicsit? Koccintotok, aztán visszajössz hozzám."
S hogy örült ennek a felvetésnek! Egy kiadós csóközön, pár elsuttogott 'szeretlek' után pedig már kapkodta is magára a ruháit, cipőt, s már kint is volt. A szüleihez ment, ahol is találkozhatott az évben utoljára nővérével s annak családjával. Persze kérdés lehet, hogy miért nem mentünk oda eleve, s akkor nem este nyolckor battyogna át. Hát mert korábban egyikünk se rajongott az idei szilveszteri bulikért, mert hogy nem volt hozzá hangulat. Valahol elveszett munka közben, s nem is jött vissza. Legalábbis az én kedvem nem talált vissza hozzám. Miután elment, még félórát hemperegtem az ágyban alvást színlelve. Addig-addig pörögtem-forogtam, míg meg nem untam, és ismét bebizonyosodott, hogy a kis majmócám nélkül nem tudok aludni. Ezt beismervén bekapcsoltam a laptopot, és netezgettem egy kicsit. Mindenhonnan ömlöttek rám a party fotók, a már félig, illetve totál részeg ismerőseim kancsalítottak rám édesen. Ezt is meguntam, gondoltam filmet nézek, de nem, azt is untam. Vártam, hogy végre tudjak aludni. Tízig böngésztem, nézegettem, unatkoztam, olvasgattam, mire a kulcszörgés zaja végre elhozta a közeli álom ígéretét. Így telt tehát a tavalyi év vége.
S eljutottunk hát az idei évhez.
Január eleje általában munkával, sok munkával telik, reggeltől estig való árupakolással, kasszázással, csomagolással, az orosz csoportok még nagyban karácsonyi bevásárlásokat tartanak, s nem ám olyan csóringer módon, mint a magyar ember... Nekik van mit a tejbe aprítani, csak tudnám, hogy csinálják.
Lényeg a lényeg, ötödike volt. Csendesebb nap, ami a forralt bor árusítását illeti, s aznap épp enyém lett a kegy, hogy kint állhassak a mínusz tízben. (Némi túlzással, de tény, hogy nem volt melegem.) Telefoncsörgés. Anyu hív. Biztos azt szeretné megtudni, mikor megyünk már át hozzájuk, már két hete nem láttak. A fejemben már le is zajlott a párbeszéd, hogy mit fogok válaszolni, mikor számon kér, s hogy akkor melyik órát javasoljam az érkezésünkre. Anyu volt a vonal másik végén, ez igaz, ám a hívás oka egyáltalán nem az volt, amire számítottam.
"Papa rosszul lett reggel... Szívrohama volt. Bevittük reggel, még nem tudjuk, mi van vele. Nincs magánál. Mesterségesen lélegeztetik..."
S a hideg levegő a torkomra fagyott.
Miután letettük, az ideg rohamszerűen támadott, remegett mindenem, s a könnyeimmel se bírtam. Úgy járkáltam fel s alá, mint a ketrecbe zárt vadállatok. Tehetetlen voltam, és tehetetlenségemnek tudatában is voltam. Elcsukló hangon hívtam fel Őt, hogy mi történt, és többet nem is tudtam mondani. Ő megrémült, de megvigasztalni nem tudott. Bárhogy is próbálkozott, abban az állapotomban semmi nem használt. Én sem voltam magamnál. A sírás görcsösen ragaszkodott hozzám; sírva szolgáltam ki az embereket, sírva mosolyogtam vissza a nekem integető kisgyereknek, és sírva kértem a főnököt, had menjek el zárás előtt félórával, hátha még odaérek a kórházba látogatási időn belül.
Ilyen hangulatban telt legalább egy hét, míg nem tapasztaltunk változást papa állapotában.
Mikor először, első nap bent jártunk, hófehéren s kihűlten feküdt az őrzőben, orrában-szájában csövek, a testét csak egy vékony lepedő takarta. Kezét fogva csak annyit tudtam kifacsarni magamból, hogy 'minden rendben lesz', többre nem futotta, mert már sírtam is újra. Minden nap munka után nála fejeztük be a napot, s minden nappal egyre melegebb lett a keze, s kezdett visszatérni belé az élet.
Mivel ez a harmadik szívinfarktusa volt, az orvosok nem sok jóval kecsegtettek.
Az előző kórházban töltött alkalommal a szívét patkolták, s nem volt jó jel ez az infarktus. Mindenesetre azt mondták, addig kell altatásban lennie, míg a szíve össze nem szedi magát annyira, hogy elbírja az ébrenlétet.
Két hétig volt bent összesen. Már otthon van, igaz, egész nap ágyhoz kötve, pizsamában, olykor dudorászva, dalolva a régi szerelmes dalokat, vagy csak csendben nézi a tévét s egyszer csak elalszik... De otthon van.
Anyu szerint még bőven ráfért volna a kórházi kezelés, hisz' nagyon gyenge még.
Én másképp látom. lehet, hogy a testének jobb lenne a kórház, ám a szívének s lelkének mindennél jobbat tesz, hogy mamával lehet. Remélem, mindennél jobban, hogy helyre áll az egészsége. Tudom, hogy egyszer el kell engednem. De az nem mostanában kell, hogy legyen.
