Úgy döntöttem, nem kezdem a legelején.
Az túlzottan fájdalmas, túlzottan keserű. Inkább valami könnyeddel, távolabb állóval nyitom a sort, valami olyasmivel, ami bármelyik héten megtörténhet, bárkivel, és a könnyeim megmaradnak a könnycsatornában.
Kezdjük a sort A Nénivel és az Alzheimer-kórral.
Nagypapám édesanyjának húga, A Néni, már évek óta szenvedett egy kórral, amit gyerekfejjel egyszerűen butaságnak fordítottam. Nem értettem, miért 'csinál úgy', mintha nem ismerné meg a Papát, mikor a rokona, miért sétál ki a kertbe egy hang nélkül, és áll meg a kert szélén, mit sem kezdve azzal, hogy kiment. Csak állt, és nézett valamit maga előtt. Volt olyan, hogy úgy kellett behozni, mint egy kint felejtett muskátlit, mert arra sem emlékezett, hogy miért ment ki, nem hogy arra, hogy vissza kéne jönni.
Esett a hó, Ő pedig ott állt kint a kert közepében. A férje boltban volt, mi pedig, a nővérem és én, épp Papáékhoz igyekeztünk suli után. A kapu rácsai közt bekukkantva láttuk, hogy ott áll megint, céltalanul. Egy rövid ujjú otthonka volt rajta, valami harisnyával és papuccsal. Nem tudom, mióta állt ott, de azt igen, hogy ezután több hétig is ágyba kényszerült, úgy meghűlt.
Mivel a jóviszony Papa és a Néni között már rég elmúlt, ritkán mentünk látogatóba. Valami családi konfliktus volt, irigykedés és veszekedés az öröklött vagyon miatt. Papa még azt se fogadta el végül, amit adni akartak, olyan rosszul érintette a Néni viselkedése.
Tehát mikor sor került a látogatásra, akkor csak Anyu, a nővérem és én voltunk jelen. Erre sem volt több példa, mint három, ha jól emlékszem.
Nem beszélgettünk... Csak feküdt az ágyon, és időnként motyogott valamit, amit nem értettünk. A férje azt gondolta, érti, és olyankor 'fordította' nekünk. Az is lehet, hogy ő tényleg értette, mindenesetre én nem hiszem, hogy a Néni tényleg irántunk érdeklődött. Azelőtt sem beszélt velünk.
Az állapota egyre romlott, hírből hallottuk, hogy már évek óta képtelen volt elhagyni a szobáját. Aztán az ágyát sem.
Végül úgy ment el, hogy senki ismerőst nem látott. Ha bárki ott lett volna mellette, ez akkor is így alakult volna.
Halála váratlan volt, és mégsem.
Az évek, melyek visszafejlesztették kisgyermekké, elvették őt mindenki mástól. A férjét sem ismerte meg, néha még enni sem volt hajlandó az 'idegen' kézből.
Bár még élt a teste, valójában már évek óta halott volt.
Szomorú eset az övé, ugyanúgy, mint másé. Számomra mégsem a nagybetűs Tragédia. Egyetlen könnycseppet sem ejtettem, sem akkor, sem most. A történteket csak mint megfigyelő, nem mint szereplő tudom csak közölni.
Nevezhetnek ezért annak, aminek akarnak. Érzéketlen lennék? Nem hiszem. Nem is érdemes egy történet után levonni a következtetéseket. Még sehol nem tartunk a nagy egészben. Az első szelet: ilyen.
Érdekes, hogy sok mindenre emlékszem a Néni szobájából, például a terítőkre a szekrényen, a porcelánfigurákra, és arra az akkor még teljesen idegen, öregség szagra, ami mindent körbelengett. De a Néni arcára egyáltalán nem emlékszem. A haja őszen libegett, és ennyi. Többet nem tudok felidézni.
