Igazságok

~ A szeretetet nem hangsúlyozni kell, meg kimondani tízmilliószor... Ha érzed, akkor csináljad! ~

~ A művész mindig csak tárgy. ~

Szilágyi László, festőművész

Nem mindig így akartam élni az életemet.

Akartam mindent és semmit.

Könyvtáros akartam lenni, aztán lepukkant drogos, aki egyedül van, de érti és élvezi kiszorultságának okát.

Nem túlzok, ezt akartam. A naplómat, mely ezt a titkot őrzi, még mindig megtudnám mutatni, ha akarnám. De nem akarom. Már rég el kellett volna tüntetnem, hogy soha, senki ne botoljon bele. Olyan dolgokat rejt, amely nem anyám szemének való.

Igazság az is, az én gyerekkorom igazsága.

Akkor még nem tudtam, mi lehet az oka annak, hogy ilyesmiket gondolok, és ilyen sanyarú sorsot kívánok magamnak. Ma már tudom, feltártam, szétboncoltam magam.

Azt hittem, minden, ami körülöttem történik, valamiképp az én hibám is. El-elejtett félszavakból arra következtettem, hogy nem szerettek, vagy legalábbis nem mindig... Persze ez nem igaz, de gyerekfejjel a legkisebb nem is NEM. Meghatározó volt a rokonság, akik ittak, mint a gödény, és részegen olyasmiket is elmeséltek, amiket nem lett volna szabad.

Hosszú évekig dédelgettem egy képet apámról.

Úgy gondoltam, ő a legédesebb angyal, aki mindig figyel, és támogat engem.

Miután meghalt, évekkel később, talán 3-4 évre rá, egy vadrózsát találtunk a nővéremmel. Igazság szerint egy gyártelepen, ahova be sem mehettünk volna, de mi imádtunk ott játszani. A félkész épületalapokon szaladgáltunk, helyenként vasrudak emelkedtek ki a betonból. Ám mi nem féltünk, tűző napon is róttuk a köröket, s nevettünk.

Na ezen a helyen nőtt ki a rózsa. Nem akármilyen mezei virág, hanem egy gyönyörű, sárga vadrózsa, melyet Apu-rózsának neveztünk el. Meggyőződésünk volt, hogy ez a virág apu műve, ő küldte ide, hogy mi megtudjuk látogatni, becézni, beszélni hozzá. Mi így is tettünk. Sokszor csak ültünk mellette, és magunkban beszéltünk hozzá, miközben az apró leveleit simogattuk. Aztán a gyártelep köré még magasabb, átmászhatatlan kerítést emeltek, így a csodánknak, a mi Apu-rózsánk csodájának vége lett.

Erről már rég nem beszéltem a nővéremmel. Mindketten nehezen dolgoztuk fel édesapánk elvesztését, bár más és más, különböző módon. 

Ő is önpusztításba kezdett; nem akarva, ám annál erőszakosabb pusztításba.

A hangulatingadozásai egyre sűrűbben jelentkeztek, egyik percről a másikra váltott nevetésből sírásba. Egy időben utálta magát, a testét, a lelkét, az életét, s nem talált megnyugvást semmiben. Pszichológushoz is elküldték, gondolván, ha kibeszéli az átélteket, vissza áll a régi rend... Tévedtek.

A pszichológus (aki köztünk szólva valami űrlény lehetett, ha nem vette észre, mi a probléma! Nem hiszem el, hogy én, aki egy senki vagyok, egész kórismét tudnék adni a saját és a nővérem állapotáról is, ő pedig szaktudással a háta mögött ekkora szarvashibát követett el. Nem hiszem el...!) a következő állítással bocsátotta el a nővéremet az utolsó beszélgetésükről: az életben semmire sem fogja vinni. Nem tud kimászni az önsajnálatból, tetteti a fájdalmat, s ne is erőlködjön, az érettségit úgysem fogja tudni lerakni, ezzel a szinttel.

IQ teszteket nyomatni egy mélyen megrázó beszélgetés közben??

Amikor az ember azt sem tudja, fiú vagy lány, épp a LELKÉT boncolják darabokra, újra kell élnie mindazt, amit nem tud elfelejteni, és mindeközben teljesítsen kitűnően egy értelmi szintet mérő teszten?? (Biztos én is "hülye" vagyok, mert ezt nagyon nem értem!) A koncentrációja nem volt megfelelő, így nem ért el "jó" pontszámot.

Hogy mi köze lehetett az IQ tesztnek apánk halálához, azt csak a nyominger pszichológus asszony tudhatja. De üzenem neki, hogy a nővérem a munkájában a jelenlegi legmagasabb poszton áll, férje van, és már nem 45 kilóra fogyott csontváz, ahogy magácska legutoljára látta! Mellesleg remekül boldogul a megszerzett érettségijével, plusz a még lerakott szakmájával! 

Arról pedig nem is szeretnék beszélni, hogy milyen ember az, aki bánt egy másik embert, aki gyenge, és segítségre szorul... miért kell, és hogyan lehet egyáltalán még inkább a földbe tiporni, megalázni?... Iszonyatos. Hálát adok az égnek, hogy a nővérem mégsem bizonyult gyengének, és mindezek után is felállt, leporolta magát, és megszerezte, amit akart. Önerőből! A saját kitartását összeszedve! Büszke vagyok rá nagyon, és példaértékűnek tartom, amit véghez visz. Kitartást kívánok neki most is, a nehéz időkben. Remélem az, hogy ennyit gondolok rájuk, segít majd a pozitív energiák áramlásában... :)