Buborékballada

Macskahangon búgó, mély zörej kíséretében azon mélázom, vajon minden rendben van-e velem.

A gondolat, hogy nem vagyok épelméjű, már gyerekkorom óta kísért, ám olyan abszurd lenne, ha így is lenne. Különben is, azt mondják, ha már gondolkodsz rajta, akkor valószínűleg nem vagy az. (Oké, ezt konkrétan a depresszióról olvastam, de lehet, hogy itt is megállja a helyét. Bízzunk benne...)

Tehát az ép elme... Normális dolog az, hogy egy teljesen átlagos napot - amit ha akarok, akár még vidámnak is nevezhetek - saját magamnak rontom el?

Ha normális, miért tennék ilyet? Ha nem, akkor... Akkor nincs kérdésem.

De tegyük fel, hogy normális, emberi dolog.

Elrontani egy jó napot.

A következő történt: félóra gyaloglás közben úgy lelombozódtam, hogy most úgy érzem, nem tudnék egy mosolyt sem kicsikarni magamból. Hozzátenném, hogy ma sokat mosolyogtam, még nevettem is egy egészségeset. Most pedig itt ülök, mellettem a macska (a történetben nincs jelentősége, de olyan szintű jelenléte van, hogy egyszerűen nem lehet őt szó nélkül hagyni) és nem tudom magam hova tenni. Mármint a fejemben.

Amint kiléptem a munkahelyemről, eszembe jutott, hogy de jó is, holnap nem dolgozom, meglepem a páromat, hogy milyen hamar hazajövök. Nem is telefonálok, ő meg majd jól meglepődik, mikor belépek az ajtón.

Ekkor még nem volt semmi baj, vidáman battyogtam hazafelé.

De minél közelebb értem a célhoz, annál inkább belém mart az érzés, hogy mi van, ha a páromat nem találom egyedül?... S innentől el lehet képzelni, a megcsalás minden szintje végigjárta az agyamat, sőt, odáig jutottam, hogy először belesek az ablakon, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy mi történik odabent. S ha olyat látok, amit nem kéne... na erről is készült A, B, sőt C terv is.

Így is történt. A rövidebb út helyett a hosszabbat választottam, hogy elmehessek az ablak előtt. Bentről sötétség köszönt vissza rám. Ám engem ez nem nyugtatott meg. Előkészített kulccsal pötyögtem be a kapukódot, és próbáltam minél gyorsabban kinyitni a zárakat. Amint beléptem a lakásba, körbe kellett néznem, hogy van-e bent valaki - nem volt.

Persze, tudom. Ha valaki meg akar csalni valakit, arra rengeteg helyet és időt lehet találni, miért pont a saját otthonában tenné az ember? De sajnos nekem ez a heppem, ez sértene a legjobban.

Bizalomhiány? Magamban nem bízom, van benne?

Érdekes dolog, mert amúgy meg az életemet is rábíznám.

Hogyan lehet ezen javítani?

Olvasgattam már a témában, (féltékenység, még kimondani is rossz) ám nem jutottam semmire. Nem gondolni ilyesmire nem megy csak úgy, magától. És nem is mindennapos. Valamikor előjön bennem, és akkor viszont a végletekig meg vagyok sértve, holott semmi sem történt.

De abba a hibába sem akarok beleesni, hogy ha történik valami, ne vegyem észre, mert azt hiszem, csak én képzelem bele... Nehéz dolog. Jó lenne tényleges segítséget kapni.... Jó tanácsot, ami már egyszer bevált...