~ Ha szabadnap, akkor sokáig alvás, minden órában egy kávé, szabad evés-ivás-dohányzás, kontroll nélküli gép előtt ülés, és mindenekelőtt egész napos gondolatbuborék-pukkasztás.~
Tegnap, mikor is azt a remek, később törölni kívánt, ám megkímélt bejegyzést írtam a kis érzelmi gondomról... Történt valami.
A féltékenység elmúlt, ismét. Persze itt gyöngyözik bennem, a bőröm alatt, mindig velem van... Ahogy a gondolatok, érzések, úgy ez a fránya lúdbőr is, az elvesztéstől való félelem.
Mert hát empatikus vagyok, megértek én sok mindent, de ilyesfajta csalódást nem tudnék elfelejteni. Megbocsátani. Bízni.
Amikor a nevelőapánk (hú, de előre ugrottunk, itt még nem is tartottam, na mindegy, úgy is hosszú történet) elhagyott bennünket, csak dühöt éreztem. Míg öcsém nem értett semmit, nővérem pedig okokat keresett, én csendben szitkózódva rámoltam össze a cuccait.
Cuccait... Nevetséges. A Mi cuccainkat, amiket együtt használtunk, de basszus, valamiből kell majd ennie. Ha már adok tányért, evőeszközt sem ártana. Valamiben főznie is kell. És a többi.
Lényeg a lényeg, hogy elköltözött, üres lyukakat hagyva maga helyett. Eltűnt vele együtt a pincéből felszűrődő zaj, a hitelre vett autó, a morgás, ha felébresztettük. De megmaradt a bor és a pálinka, a hitel, és hogy nem volt kit apának szólítani. Megint.
Öcsém megkapta szívélyes meghívását az egy hévmegállónyira lévő albérletébe, mondván, továbbra is számíthat rá mindenben. A frászt... Öcsém egyszer sem látogatta meg.
A ténylegesen külön töltött idő nem volt több, mint egy hónap. Ám ez az egy átkozott hónap ráébresztett, hogy minden mulandó, és hogy senkiben nem lehet megbízni. A bizalmamba fogadtam ezt az embert, vittem neki narancsot és almát, mondván, hogy édesanyám küldi... Miközben nem, a nővérem és én gondoltuk úgy, hogy meglepjük a szomszédban dolgozó, apukánkra kicsit hasonlító ürgét a cementes lapáttal.
Szóval letelt az egy hónap, mire is azon kaptam magam, hogy újra őt kerülgetem. Hazaköltözött, mintha mi sem történt volna. Anyósa-apósa bocsánatáért esedezett, elmondta nekik, min ment keresztül, ami erre az iszonyatos lépésre késztette, de hogy nagyon megbánta, ecetera-ecetera.
Nővéremtől is bocsánatot kért, amit szóban megkapott, valójában nem. Öcsém úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, kizárta azt a hónapot az életéből. Anyu pedig... visszafogadta, de már nem ugyanolyan. Mintha mindenre fel lenne készülve. Talán a padláson ott van egy előre előkészített úticsomag, hogy ha megint elindul, akkor ne is kelljen visszanéznie. Csak fogja a pakkot és menjen.
Én nem kaptam semmit: sem bocsánatkérést, sem meghívást az albérletbe. Sem megnyugtató szavakat, hogy ne aggódjak, attól ő még itt lesz nekem, hogy anyuval nem működött. Nem, én semmit nem kaptam.
S azzal sem kaptam semmit, hogy visszaköltözött. Nem hozott magával több észt, több megértést és elfogadást, nem hozott magával egy új apát. Ugyanaz volt, aki elment.
Talán az apákat ki kell érdemelni. Nem lehet véletlen, hogy nálunk nem tartósak az apák. Valami bűzlik Dániában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése