- Miért is ne? Miért is hagyjam kipukkadni? -
Gondolatbuborékok nőnek egyre a fejemben, mint erdőben a gombák.
Éjszaka is sokszor eszembe jut ez-az. Az életemet bonyolító, megszépítő, vagy egyszerűen csak kitöltő momentumok furcsa kavalkádját álmodom... Miközben egy macska épp' szétharapja-karmolja-tépi-rágja a lábam ujját. Elhessintem, de mindig visszatér; és nem hagy, míg nem foglalkozom vele.
A történet a következő.
Végy egy sorsot, amelynek útját nem ismered. Annyit tudsz róla, hogy elkezdődött, s kezdete óta sírás, nevetés, hazugság és igazságtalanság váltják egymást.
Na most ez az élet, bárkié is legyen, a Tiéd. Meg az enyém.
Ám mégsem, mert az események másképp váltják egymást Nálad, mint Nálam. Ez, ugye, nyilvánvalónak tűnhet... Ám mégsem elhanyagolható. A megértés, az egymást megértés fontos eszköze az átélés. Lehet, hogy megértesz, mert már veled is megtörtént. Lehet, hogy anélkül is megértesz, mert te ilyen vagy. Megértő. Kár, hogy egyes dolgokat így is hiába magyarázok.
Ilyen a halál. A betegségben elhunyt emberek által hátrahagyott űr más mértékben mély, mint akit például baleset ér. Míg az egyiket mélyíti hirtelensége, a másikat mélyíti a várakozás az elkerülhetetlenre. Az a borongós belenyugvás, amit akkor érzel, mikor meglátogatod a beteget, s bár szavaiddal azt sugallod, hogy minden rendben lesz, a tekinteted már el is búcsúzott.
Aztán a temetésre már nem mész el. Túl sok, túl kevés idő alatt.
Elmesélem a történetet, ami a tiéd, és az Enyém. A Miénk, embereké, akik megszületnek, hogy valahogy meghaljanak. Persze az Élet Értelme nem a halál... De a befejezés, mint egy könyvnél, sors szerű. Következetes, mint maga az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése